Nem szeretném elhallgatni, hogy előadásom címe kollégánk, Cs. Kiss Lajos filozófus úr szellemi leleménye, akit egyrészt Max Weber méltán híres írása – A tudomány mint hivatás (Wissenschaft als Beruf, 1919) – ihlethetett, másrészt pedig Edmund Husserl szellemisége, aki azt gondolta el, hogy hogyan lehetséges a filozófiát komoly tudományként művelni. Bizony, a filozófiát és a társadalomtudományokat egyaránt lehet komolyan művelni, ha azokat nem a természettudományok különnemű mércéjén kívánják ,levizsgázatni’, vagy pedig a matematikáén (amely nem természettudomány, hanem hozzávetőleg, az absztrakt mennyiségi viszonyok és a térbeli, geometriai képződmények, elvont formális tudománya, amely mivel nem tárgyspecifikus1, igen sok területen – így a társadalomtudományokban is – jól alkalmazható, anélkül, hogy a társadalomtudományok tudományossága azok matematizáltsági fokán állna vagy bukna. Harmadrészt alighanem Robin Colingwood is hathatott, az Ő historizmusa is motiválhatott, a maga „The Idea of History”-jával. Mindhármukat saját tudományuk létjogosultsága, feladata, értelme foglalkoztatta, Nicolai Hartmannal szólva – intentio reflecta – problémaként. Azaz nem egy priméren természeti vagy társadalmi jelenségen, vizsgálati tárgyon gondolkodtak, hanem azon, hogy mit kezdhet saját tudományuk önmagával, mit kezdhet a közvetlen tárgy helyett saját magát a reflexió elé állító fogalomképzés, megismerés, elméletalkotás? Még tömörebben: nem a tárgyra irányuló közvetlen szemléletre, hanem a szemlélet szemléletére irányuló kérdésfeltevést igényel a tudomány eszméje kérdésének megválaszolása. A válasznak persze fogalminak kell lennie, hisz aki a perspektíva fogalmi pozicionálása nélkül akar szemlélődni, annak moziba kell járnia, s nem társadalomtudományt űzni, – hogy Weber Karl Jaspersnek mondott bon mot-jával világítsuk meg az itt meglévő helyzetet. Előrebocsátva megoldásunkat: a jogtudomány eszméje a jog eszméjének, céljának a szolgálata. Olyan perspektívába kell helyeznie tehát önmagát, ahol hivatását a legjobban a jogeszme megvalósításának, az igazságosságnak a szolgálatába állíthatja. Szociológus, filozófus és történész gondolhatnák, s hol itt jogtudomány ? – ezt egyenesen kérdezhetnék is Tőlem. Ám Weber munkásságának érintésével nemcsak a tudomány hivatásának szociológikumát állíthatjuk előtérbe – ti. hogy tudós az, aki par excellance élethivatásszerűen gyakorolja a tudományos tevékenységet – hanem vele figyelmünket már egy igen csak felkészült, eredendően jogász végzettségű emberre is irányíthatjuk, akinek komoly mondanivalója van a jogászi racionalizmusról, és benne a jogtudományról is. A jogtudomány szerepének témája hosszú múltra tekinthet vissza, s majdnem a joggal egyidős probléma, amennyiben a római jogtudomány genezise a régi jog korszakára vezethető vissza. „Az ősi római jog hivatott ismerői a pontifexek kollégiumának tagjai voltak,… s a pontifex maximus vezetésével tartották nyílván ,a törvénykezésre az istenek által alkalmasnak nyilvánított napokat’ (dies fasti), s így papi funkciójuk a bíráskodással szorosan összefonódott”. (Brósz-Pólay: Római jog Tankönyvkiadó, 1992, hetedik kiadás, 74.o.) A mai nap számunkra emlékülésre, s nem törvénykezésre való, mert – szerencsénkre – hatalmunkban állt túlvilági erők segítsége nélkül is annak nyilvánítani, anélkül, hogy hatalmunkban állna törvényt alkotni. A jog az euró-atlanti térségben, ma formális racionalizációja és szekularizációja következtében, szintén elszakadt mágikus eredetétől, noha közismert, hogy a jogtudományi fogalomképzésre, a jog dogmatikájára, a teológiai gondolkodás is befolyást gyakorolt, s a kezdetekben jelentősen elősegítette módszertanának, elsősorban a glosszátorok, kommentátorok majd az egzegétikus (l’école de l’exégēs-hez és ahhoz hasonló), szövegelemző-magyarázó jogtudománynak a kialakulását. Kezdjük mi is elemzésünket a szakjogtudományokkal, vagy ágazati jogtudományokkal, amennyiben azok a hagyományos jogtudományt, a jurisprudenz-et éppen az értelmezési, a jogdogmatikai, rendszerezési kérdések előtérbe állításával művelik. Miért? Hogyan jellemezhető a jogászi szakmák és a hagyományos jogtudomány kapcsolata? A szakjogtudomány alkalmazott tudomány, jogágazatok, jogterületek belső problémáival foglalkozik, s teljes a létjogosultsága: rendszerező-szisztematizáló, fogalomelemző, jogdogmatikát – az adott szakjogterület belső értelmi összefüggéseit kereső és megtaláló – tehát tantételeket kimunkáló feladatokkal. Így megállapítja, hogy egy tényállás jogi konstrukciójának milyen életbeli magatartásformák, elkövetési módok felelnek meg, vagy éppen hol húzódnak a rokon jogi fogalmak egymás közötti határai (mondjuk a felelősségi alakzatoké, teszem azt a büntetőjogban a dolus eventuális és a negligencia között). De az absztrakt jogi normák és jogtételek szempontjából releváns jogi tényeket sem lehet a jogágra, jogterületre jellemző – elvileg ellentmondásmentes jogi rend ismerete, a szakma ismerete nélkül – megállapítani vagy pusztán a józan észre támaszkodó emberi értelemmel minősíteni, mert a tapasztalatot és a jogászság mesterséges értelmét csak a jogi oktatáson keresztül és a praxisban lehet elsajátítani. A kötelmi jog általános részének ismerete nélkül nem lehet a kötelmi jog különös részét alkalmazni. Vagy az általános törvényi tényállás büntetőjogban kiművelt fogalma és alakzata nélkül az egyes tényállásokat igen nehéz volna megtanulni és megérteni. A perbeli cselekmények foganatosítása sem megy pusztán az eljárási jogok szerepeinek tapasztalatok nélküli, mechanikus alkalmazásával. Az ágazati jogtudományok alkalmazott (s a jogászi praxisban alkalmazandó) tudása közel esik a jogászi tevékenységek igényeihez, csakhogy a gyakorló jogászság tevékenysége – az iratszerkesztő munka kivételével – mindig ügyekhez, esetekhez, azok eldöntéséhez kapcsolódik. A jogászok mindig megbízóik jogi helyzetét, jogállását, érdekeit védik és képviselik, vagy, mint az ügyészek és a bírák, a jogrendnek megfelelő döntések megszületését szorgalmazzák. A szakjogtudományok eloldódnak ettől a konkrét esetekhez kötöttségtől, s a jogszabályok, jogi normák, tantételek és érvelésmódok általánosabb dimenzióit kutatják, de csak meghatározott, határolt jogterületeken (jogágakon belül vagy egy jogterületen). A pozitív jog, a tételesjogi tudás megszerzéséhez, de megalkotásához és alkalmazásához egyaránt szükséges ez a hagyományos ,jurisprudenz’. Nem egyenlő a jogelmélettel, ami nem részterületeken, hanem az egészre, a jogrendszer létokaira, funkcióira, belső tagolódásának mozgására, változásaira is keresi a magyarázatot.