Tekintettel arra, hogy az erre vonatkozó anyag olyan bőségben került elő, amely az Alföld műemlékekben egyébként is szűkölködő terüle-tén rendhagyónak látszik, célszerűnek és tanulságosnak bizonyult azt részletesebben is bemutatni. Részint azért, mert bepillantást nyerünk a kor építéstechnikájába, szervezésgyakorlatába, s abba a kapcsolatrendszerbe, amely a korabeli Magyarország egyes területei között fennállt, részint a nyersanyagok (építőanyagok) természetes előfordulása miatt, részint pedig az egyes vi-dékek kézművesiparának különböző fejlettsége folytán. Nevezetesen a Hajdúság esetében közismert, hogy ez a vidék rendkívül szegényes építő-anyagokban, s ennek folytán az a kézművesség sem volt számottevő, amelyre egy ilyen nagyszabású építkezésnél számítani lehetett. Mindez a hajdúkerületi tisztikart szokatlan feladatok elé állította. Az egyes hajdú városok kisebb középületeket természetesen már ennek előtte is emeltek, de a templomokat például jórészt örökölték oda-települtekkor, s azt rendszerint csak bővítették. Nem mintha ez kis feladatot jelentett volna! De ez az egyes városok belső ügyének számított, tehát semmiféle terhet nem rótt a kialakulóban lévő kerületi közigazga-tásra. Az építkezést magát központi utasításra és a Helytartótanács felügyelete mellett folytatták, és az építkezést helyi szinten a Hajdúkerület közgyűlése koordinálta természetesen a főkapitány irányítása mellett. Ez a helyzet a 18. század végén és a 19. század elején annyiban módosult, hogy a közgyűlés, illetve a főkapitány tehermentesítésére építőinspektort neveztek ki, aki amellett hogy a legfontosabb építőanyagokat is beszerez-te, illetve gondoskodott róluk, pénzügyi elszámolási kötelezettséggel is tartozott. Gondot okozott már az is, hogy melyik városban építsék meg a székházat. Nem mintha tolongtak volna érte. A természetes központnak számító Hajdúböszörmény városa például kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy a székházat itt építsék meg, illetve bővítsék. Indokként azt adták elő, hogy a városnak saját épületeivel is elég gondja van, s ez az anyagi erőforrásokat leköti. Előpanaszolták azt is, hogy a kerületi gyűlések gyakori itt tartása a városra szokatlanul nagy terheket ró! Mindez ma már érthetetlenül cseng, de ismerve a feudális kor patriarchális közigazgatási viszonyait, teljesen érthető. Nem Böszörmény városán múlott tehát, hogy a mai város díszének számító épületet itt emelték. A legfontosabb dolgok intézését azonban mindvégig a hajdúvárosok legfelső vezetése tartotta kézben. így például itt döntöttek abban, hogy kire bízzák az építkezést. Személyükről itt részletesebben nem áll szán-dékomban szólni, hiszen ezt megtettem előző tanulmányomban, csupán jelzem, hogy mind Jenovai János, mind Rachbauer József, mind pedig az egri Jarabin András olyan építészvállalkozók voltak, akik a tervek elkészítése, illetve módosítása mellett az épület kivitelezésére is vállalkoztak, tehát mai szóhasználattal élve művezetői funkciót is elláttak. S természetesen ők fogadták fel a pallérokat is. A Jenovai János által épített, s 1762-ben megkezdett „ős" Kerület-ház építésének körülményeiről sajnos részletes adatok nem állnak rendelkezésünkre. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy az építkezéshez szükséges fuvarokat és anyagi terheket az egyes városok teherviselő képességük (portaszámuk) alapján vetették ki.3 Ügy rendelkeztek 1765-ben, hogy az építkezés előmozdítására az egyes városok hetente felváltva küldenek egy szekeret mindenféle szerszámmal ellátva, kapákkal, ásókkal, lapátokkal felszerelve Böszörménybe, amelynek koordinálását Salánki Ferencre bíz-ták. Ugyancsak a hajdúvárosok adtak az építkezéshez két segédmunkást a mészkeveréshez, téglahordáshoz a kőműves mellé. Feltehető, hogy bi-zonyos részmunkák vállalásában már ekkor is részt vállalhattak hajdú-városi mesteremberek. E kerületi ház berendezésének leltára — 1793-ból — arról tanúskodik, hogy berendezése rendkívül egyszerű volt, s állandó funkciója tulajdonképpen egy börtönnek felelt meg. Egyébként annak is szánták! Tíz puska és tíz kard mellett kézre való bilincs volt kilenc darab, lábra való vas negyvennégy, lakat pedig tizenkettő. A többi felszerelési tárgy tulaj-donképpen olyan eszköz, amelyre az épület mindennapi használatánál szükség lehetett (cseber, üllő, kalapács, vasfazék stb.). Ez a kerületi ház azonban már az 1780-as évekre szűknek bizonyult". Az ekkor készült tervezetek azt bizonyítják, hogy az építkezés kivitelezését ekkor is úgy tervezték, mint az 1760-as években, azaz a terheket a városok portaszámuk arányában, tehát teherviselő képességük szerint vi-selték volna. Ezúttal természetben, téglában kellett volna viselni a terhe-ket: így például Böszörmény 260 831 téglával tartozott volna, a többi város anyagi lehetőségeinek arányában kevesebbet. Vámospércs így csak 44 825-el. Ugyanígy vetették volna ki a meszet, Böszörményre például 470 köblöt, Nánásra 304-et, Szoboszlóra 297-et, Dorogra 207-et, Hatházra 210-et, Vámospércsre pedig 77-et. Ugyanez mondható el a homokszállító szekerekről és más közmunkákról. Már az 1780-as évek közgyűlési határozatainak tervezgetéséből kiderül, hogy a meszet Bihar vármegyéből, nevezetesen a Sebes-Körös völ-gyéből, Hájó községből szándékoztak beszerezni szintén olyan közmunka révén, amelyet a városokra a dika — tehát a teherviselő képesség alap-ján szándékoztak kivetni. Amikor az 1790-es években a konkrét építési munkák megkezdődtek, Csohány György személyében építési inspektort jelöltek ki, aki a helyben elvégezhető munkálatok folytatására — nevezetesen a téglavetésre — helybeli mestereket kért fel.9 Ugyancsak ő tárgyalt a Bihar vármegyei betfiai lakosokkal égetett mész ügyében. A régi — tehát a földszintes — kerületi házba beszerzendő kályhák végett pedig küldöttséget jelöltek ki, amelynek feladatává tették, ha Debrecenben alkalmatos kályhát nem ta-lálna, akkor Nagyváradon nézzenek szét. A kályhát beszerzendő két sze-mélyt Böszörmény és Nánás városa jelölte ki.