Kint ülünk le a ház falának támasztott padon, a körtefa alatt, odabent fullasztó a levegő. A konyhában valaki kimért, szigorú hangon híreket olvas fel magyarul – szól a Kossuth rádió.

Ez a ház az utolsó Göcön, ahonnan magyarul szólnak a hírek. Mert Irma néni ugyancsak hírmondó, akár a tengerfenék tavai, a göci magyarság utolsó képviselője. Baba édesapja, Lapohos András ördöngösfüzesi iskolaigazgató és a Mezőség magyar szellemi kincseinek gyűjtője néhány éve tért be ide, hogy megcsodálja a göci reformátusok klenódiumait, liturgikus tárgyait, amelyeket az idős asszony férje, Szabó István őrzött – mert a göci Szabóknak ez volt a hivatásuk sok-sok emberöltő óta. És az, hogy akkor is kongassák a harangot, amikor már csak nagyon kevesen figyeltek rá, de még akkor is, amikor már nem volt kinek, csak a múltba vesző gyülekezetnek meg a szórványlétet rájuk mérő Jóistennek. Aki azt is rájuk mérte mindezek felett, hogy kihaló fajtájuk utolsó képviselői legyenek. Szabó bácsi is elment már a domb árnyékos oldalára harangozni, felesége magára maradt a magyar Göc foszlányait őrizni.

„Mindannyiuk közül a legszomorúbb helyzetben talán az a Szabó István van, aki feleségével a Füzes mente Göc nevű falujának az utolsó magyar református lakója. Ott élnek ők is a megroggyant szép kis templom és az időtől és madaraktól lyuggatott harangláb magányos árnyékában.

– Tiszteletes úr, már oda jutottam, hogy el kell hogy menjek Szamosújvárra vagy Füzesre, ha akarom még fordítani a szót anyanyelvemből – mondja panaszosan, szinte könnybe lábadt szemmel. – Ne hagyjanak el minket, tiszteletes úr! Ne felejtkezzenek meg rólunk! – szorongatja búcsúzóul a kezemet, és érzem, hogy Anyaszentegyházunk egészének és mindannyiunknak lelkiismeretébe kapaszkodik” – emlékezik meg a Szabó családról Vetési László szórványlelkész is 1994-ben a Református Naptárban.

Szabó Irma hírmondóul maradt az egykor színmagyar községben

Szabó Irma máskülönben vasasszentegyedi, „túl a hegyen” származású, ami azt jelenti, a dombok ellenkező oldalán, egy másik Wass-faluban született. 1956-ban házasodott ide, Göcre. Férjével együtt Wass Albert regényeinek hősei is lehetnének. Ha belegondolok, valójában azok is.

– Hányan vannak ma a környéken magyarok, Irma néni? – kérdezem.

– Csak én vagyok, s a Lajos sógor – nevetgél zavartan, mint aki ennek a helyzetnek az egyedüli felelőse. Nemrég halt meg a szomszédasszonya, akivel még tudott magyarul tereferélni, Lajos sógor viszont már nemigen áll szóba vele sem magyarul, sem románul, csak a vizet hordja a kútjáról. – Innét a patakon van Göc, túl a patakon Cege. De már Göc nem szerepel a papíron. Csak Țaga [Cege románul – M. G.]. Göcön cigány egy se nincs, de több az üres ház, mint a lakott. Van Feketelakon sok, van Pujonban, csak itt, nálunk nincs. Sok az eladó ház, de egyelőre még senki nem adja el cigányoknak.

– Amikor Irma néni idekerült, akkor hányan voltak magyarok?

Elgondolkodik, bólogat, magában számolgat:

– Akkor vótunk. Vótunk a templomban vagy húszan is. Aztán elmentek haza. Elrománosodtak. Ez a nagy baj. Sokszor kérdezem, tudod-e, hol van nagyapád eltemetve. Azt mondja, ott van valahol a harangláb mellett. De még a sírjához sem jönnek soha, hogy egy virágot tegyenek világításkor. Úgy eltagadták, hogy! Nagy románok lettek. S a szülőjek, nagyszülőjek itt van – mutat az asszony valahová fölfelé, a ház mögötti templomdombra. – Azért vannak, akik eljönnek világítani a faluból. Még béismerik, hogy a gyökerek magyar volt. De nem mindegyik.

„28 öntudatlan szegénysorsban lévő magyar egy 600 lelkes román közösségben. Nincsen semmi, ami megkülönböztetné őket a románoktól. Viselet, szokások, gazdasági érdekek, közös a románokéval. Régen színmagyar község volt, […] ma már a sír szélén áll a magyarság” – írja le Göc helyzetét 1938-ban ifj. Bartha Antal és Decsi Sándor katasztere.