Ez a népirtások földje.

Noha az erdélyi Mezőségről főként csak a XII. századból vannak írott források, feltételezhető, hogy már a honfoglaláskor beáramlottak ezekbe a völgyekbe, a későbbi Doboka vármegye területére magyar csoportok. Ettől kezdve a magyarság volt az egyedül számottevő népelem a Mezőségen – hangsúlyozza Makkai László Szolnok-Doboka megye magyarsága című 1943-as tanulmányában –, belőlük verbuválódott később a királyi várak népe is. Majd a hatalmas királyi területekből szakíthattak birtokadományt a távolabbról érkező, hadi érdemekben dúskáló famíliák is, mint amilyen többek között a Wass is volt. Őket III. Béla jutalmazta meg azokkal a falvakkal és földekkel, amelyeket aztán csaknem nyolcszáz évig bírtak.

Az 1241-es tatárjárástól kezdve mongolok, törökök, alföldi magyar hajdúk, móc szabadcsapatok egymást váltva, olykor egymással párhuzamosan prédálták föl a Mezőség falvait. És a XVI–XVII. század vérgőzös évtizedeiben fejedelmeink bűnös szerencsétlenkedése és az irtóhadjáratok következtében csaknem eljutott addig a pontig a Tóvidék népe, hogy már nem volt kinek a menedéket adó nádasokba futnia. Kezdődött a pusztítássorozat Rareş Péter moldvai vajda portyáival és Castaldo császári tábornok sáskajárásával, aki nemcsak Martinuzzi György barátot gyilkoltatta meg alvinci várkastélyában, de azt is kiharcolta, hogy már 1570-ben megemlítsenek az okmányokban olyan Doboka vármegyei falvakat, amelyekből kiölték a keresztényeket, és a magyarok helyére románok telepedtek. Nem kellett sokat várni Georgius Bastára, aki II. Rudolf császár zsoldjában, Vitéz Mihály havasalföldi vajda, Székely Mózes hadvezér és az oláh–rác–magyar hajdúk, tatár lovasok meg a német, vallon zsoldosok tevékeny részvételével néhány év alatt kivitelezte, hogy a Mezőség magyarsága már csak múló emlék legyen.

Basta 1598 és 1604 közötti erdélyi katonai expedícióinak végzetes következményei lettek a magyarságra nézve. Egy 1603-as német összeírás szerint 47 magyar és szász faluban összesen 381 jobbágy maradt – míg a kisebb lakosságú román falvak nem szenvedtek el ekkora emberveszteséget. Amíg a mezőségi falvak lélekszámuk 70-80 százalékát elveszítették, addig Makkai László szerint a román lakosságú Kővárvidéken az összes házhelyeknek még a fele sem pusztult el (ami nyilván ugyancsak nem kevés halottat jelent!). A völgyeket lakó, falvakat építő, földeket művelő magyarság behozhatatlan demográfiai hátrányba került, amikor feltöltötte a Mezőség tömegsírjait. És másfél emberöltővel Basta után jött II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjárata – nem feltétlenül említendő a magyar hadtörténelem aranykönyvében… – meg a nyomában Erdélyre zúduló újabb tatárjárás, mely büntetőhadjárat volt a gyilkolás és a rabszedés szenvedélyével. 1658 és 1661 között háromszor dúlták föl a török–tatár hadak Erdélyt. Majd 1717 az idők végezetéig fekete-pirosba öltöztette a sóból meggazdagodó és megpolgárosodó Szék népét a Beszterce felől betörő újabb tatár öldöklési hullámmal, az utolsó nagyobb tatárjárással, amely augusztus 24-én, Szent Bertalan napján a templomnál találta az egész falut. Mindössze száz lélek maradt meg, a többit rabságba hurcolták vagy levágták, ha nem tűnt piacképesnek a rabszolgaüzletágban.

Kíméletlen történelmi szükségszerűség, hogy ami a magyarságnak halál volt, az a románságnak születés. Ami nekünk visszaszorulás, szórványosodás, az számukra térfoglalás, tömbösödés. Ahogy történelmi szükségszerűség az is, hogy a munkáskezek nélkül maradt, tönk szélére került magyar főurak, többek között a Wassok hívták be Erdélybe a románokat, akik boldogan hagyták maguk mögött kedvezőtlenebb életkörülményeiket és a bojárok önkényeskedéseit Kárpátokon túli szülőföldjükkel egyetemben. És bár Szék ma is megmaradt magyarnak, ez már nem mondható el az egykor egységesen magyar lakosságú mezőségi falvakról, ahol a becsábított, alázatosabb, alkalmazkodóbb román jobbágyság gyorsan betöltötte az űrt, kiszorítva a jogainak jobban tudatában lévő, nagyobb igényű magyar jobbágyot. Mára a Mezőség falvainak többségéből nyomtalanul eltűnt a magyarság, vagy kétséges sorsú szórvánnyá zsugorodott. Göc ennek a helyzetnek a drámai mintapéldája.