A rövid zápor arra nem volt elég, hogy a kertek szomját oltsa, arra viszont éppen jó, hogy szinte járhatatlanná tegye a dombtetőre vezető meredek erdei utat. Olyan gyümölcsöst is csak Erdélyben találni, mint amelyikből ez a csapás nyílik: kaszálatlan magas fű és csalán lepte, régi almafák keretezte, vad és ősi termékenységgel átitatott kert ez, ahonnan a halottak szigete elérhető. És ma már csakis innen.

Rozoga fakorlátba kapaszkodva, keskeny, sáros, elvadult ösvényen csúszkálva mászunk föl a dombra. Értetlenkedve forgatom a fejemet: nem akarom elhinni, hogy ez az egyetlen út vezet a göci reformátusok templomához. Baba fűvel benőtt mélyedésre mutat, azt mondja, régen ez volt az út, de már régóta nem használja senki. Hiszen nem maradt református – a vak Irma nénin kívül –, aki használhatná. Az eltűnő dűlőutat keresztezve mászunk hát tovább, míg a derékig érő növényzetből elő nem tűnik egy hófehér tömb, odalentről láthatatlanul, mert erdő és gaz takarja el.

Zömök, parasztos, teherbíró kis épület, minden kecsesség és báj nélkül. Ahol a meszelés nem takarja el a falat, ott jól látszanak a gömbölyded, idomtalan kövek, amelyekből évszázadokkal ezelőtt rakták az istenházát. Kezdetleges támfalai megóvják attól, hogy lecsússzon a dombról a faluba, ahol már senki nem tudna mit kezdeni vele. Ahogy itt fönt sem igazán tud. Átvágunk a fejünk fölé érő édesköményen, hogy belépjünk a szentélybe.

Fel sem tudom sorolni, hányszor akadt el így a szavunk, amikor beléptünk egy magára hagyott, gyülekezetét vesztett templomba a Kárpát-medence legkülönbözőbb szegleteiben. Mondjuk a délvidéki Verbász evangélikus egyházába, ahol galambrajok köröztek a levegőben, összemocskolva a földre hajított harangokat. Vagy a dél-erdélyi Őraljaboldogfalva református templomába, amelynek festett szentjeit eső mállasztotta le a falról, miközben a helyi ortodoxok rég szemet vetettek az Árpád-kori épületre, hogy „visszaalakítsák” annak, ami szerintük eredetileg is volt: ősi görögkeleti egyházzá. Vagy ugyancsak Dél-­Erdélyben a százszor példának citált marosszentimrei istenházába, amely jóval impozánsabb, mint a göci, de legalább annyira elhagyatott. Ahogy a helikonista Jékely Zoltán szórványzsoltára, A marosszent­imrei templomban hirdeti: „Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul.”

De mindhiába évtizedek pusztulásrutinja, most is elakad a szavam, amikor átlépjük a felújított göci templom kőküszöbét. Sűrű, penészszagú félhomály fogad, a falak embermagasan magukba szívták a vizet. Az imapadokra tiritarka balkáni rongyszőnyegek hajítva, mintha cigány asszonyok összevissza gyűrt szoknyái száradnának nagymosás után. A falakat acélsodrony fogja össze, a padló bárdolatlan kőkockáiból is csak a doh árad. Fojtogató, alacsony, kezdetleges kis istenháza a göci, amelyből árad a magány, az elhagyatottság és az elhanyagoltság. Hiába robotoltak az önkéntesek, hogy megmentsék az épületet, ha nincs, aki használja, belakja, teleimádkozza. Mert ember nem téved erre, még a Mezőség utazói, de Wass Albert rajongói sem, talán csak az eltűnt magyarok jelennek meg olykor a holtak istentiszteletén, a régi, fű lepte úton suhanva végig, a padló alól zsoltározva…

Amikor 2003 őszén felújították a templomot, Lapohos András kemény szavú programot is kapcsolt a kijavított cserepekhez, ablakokhoz, falakhoz: „Javítsatok meg egy-egy romos templomot, tanútemplommá téve, mert így életteret nyertek, és nem némulnak el a harangok.” A nyugdíjas pedagógus azt szerette volna, hogy ha ez a göci tanútemplom a környékbeli református gyülekezetek zarándokhelyévé válik, ahová minden év augusztusának első vasárnapján összegyűlnek. Lapohos András úgy gondolta, gyávaság volna belenyugodni abba, hogy nincs más út, mint átadni, eladni más nemzetnek elárvult templomainkat. Ehelyett hálózatot, közösségeket kell építeni a Mezőségen, amely átfogja a szórványvilágot, és cselekvésre sarkallja a lelkipásztorokat, tanárokat, tanítókat. Hogy áfiumot találjanak a szórványosodás ellen. Hogy mentsék a menthetőt. Mert még mindig volna mit.

Pontosabban lett volna. A program nem teljesült, mert nem teljesülhetett. Hiába épült szórványmúzeum haranglábmakettel, hiába térképezték föl a veszendő közösségek kegytárgyait, templomait, hiába óvták meg a göci istenházát az összedőléstől – a következő lépcsőre már senki nem lépett fel. Aki felléphetett volna, Lapohos András 2017-ben meghalt. És vele a göci tanútemplomnál meghirdetett programja is. Így nem lett a szórványmentés gócpontja, sem igazodási pontot jelző bója a Holttengeren a göci református istenháza.

Baba csöndben rendezgeti a szőnyegeket, én a szószék csipketerítőjére tűzött magyar nemzeti színű szalagokat nézem. Átfut rajtam, amit Szabó Irma férje nyilatkozott hajdan Kövesdi Kiss Ferencnek, a Mezőség másik nagy bekalandozójának és dokumentálójának, aki ugyancsak tanárember volt. „Ide költöztették a magyarokat. Nagy baj lehetett, ez a nagy hely csupa temető” – mutatott körbe a templomdombon Szabó István kurátor. Persze nem a göci volna az egyetlen templomunk, amely tömegsírra épült örök mementóul.